Avagy Kispál helyett most Győrfi Páltól is idézhetnék.
Amikor február második hetében, túl egy laza vizsgaidőszakon (egyetlen vizsga, négyes lett) és borzalmas tárgyfelvételen (másfél órán keresztül vettem fel a tárgyaimat... így sikerült egy lektorasszonyos irodalmi szövegelemzést csütörtök este hattól nyolcig felvenni), izgatottan - hogy találkozok megint a csoport- és kolistársaimmal -, elkezdtem a negyedik félévemet az egyetemen, nem gondoltam volna, hogy olyan bő egy hónap múlva kicsiny falumba leszek utasítva a tanév végéig.
Nem sejtettem, hogy visszakívánom azokat a csodás lektorasszonyos órákat, melyek előtt grammházit írtam a két lyukasomban... majd elmentem Katával sörözni.
... azokat a csodás irodalomtöri 2 órákat, amikor alig tudsz jegyzetelni, mert a tisztelt tanerő megsértődik, ha nem rá nézel, miközben beszél...
... a felemelő "Guten Tag, es ist um 13 Uhr..." és "Frau Kollegin, das ist Quatsch" megszólalásokat...
... a közös lexiházi-megbeszéléseket Barbival és egy felsőbbéves barátnőnkkel, Eliszonnal... amik után megbeszéljük, milyen tipikus falusi jelenségeket tapasztalunk nap mint nap itthon.
Nem kifejezetten a semmiből jött a dolog. Volt olyan tanár, aki legelső órán megkérdezte, hogy na és félünk-e a koronavírustól... jöttek a Neptunos és kolis emailek, hogy aki Olaszországban, Kínában és gócpontnak számító helyeken járt, az két hétig ne jöjjön... ne adjunk hitelt a pletykáknak... kézfertőtlenítőt raktak ki a kolikban a porták mellé... hallottuk, ahogy Pesten elmarad egy diplomaosztó a koronavírus miatt... aztán eljött a legutolsó maffiás órám (amit a Neptun öt teljes percig próbált nekem felvenni, és végül sikerült neki, és a szerdáim fénypontjai voltak).
Előtte beszélték a csoporttársak, hogy "fúú, hallottátok, az orvosit be akarják zárni, elvileg már holnaptól be is lesz". Akkor azt gondoltam, jaja, persze. Biztos.
Pont egy hónapja történt, március 11-én, kettő órakor, amikor is a maffiás tanár megnyitotta a laptopján a diasort, kivetítette, és az alábbi cím díszelgett a falon:
Olaszország és a koronavírus
Tíz perc bevezetés után egyik tanáris csoporttársam felnyújtotta a kezét, hogy igaz-e, hogy bezárják az egyetemet. A tanár higgadtan, az izgatott feszültséget feloldóan mosolyog. "Hát igen, miért is nem térek a lényegre, ugye..."
Ekkor még bevallom, nem éreztem át, hogy ennek ilyen komoly negatív következményei lehetnek. Hogyan is érezhettem volna, mikor semmit nem tudtam, sőt, senki, aki abban a pillanatban élt, ilyet nem is tapasztalt életében? Akkor inkább azt éreztem, amit talán azok érezhettek, akik '89-ben a rendszerváltást élték át. Hogy a történelem most íródik, ez a dátum valaminek a kezdete és vége lesz, ez a nap valami változást indít el. Hogy mi itt ebben a százfős előadóban, amelyben egy fél évvel korábban az alapvizsgámat írtam, ez most valami nagynak és félelmetesnek a vagyunk a tanúi. Ahogy az egész olaszországi hercehurcát jegyzeteltem, hogy mikor és ki volt a "Paziente Uno", milyen hibát vétett az olasz kormány, milyen gyorsan terjedt el a vírus és mit tegyünk, hogy lassítsuk - na meg hogy ez miért is fontos -, egyszer csak megszólalt egy lány, hogy megszületett a döntés, bezárják az egyetemeket, fenn van neten.
Ment tovább az óra, a tanár azzal búcsúzott, hogy ez volt egy ideig az utolsó normális óránk, majd értesít és hogy vigyázzunk magunkra, én pedig (mivel ott volt a fejemben a maffiás órán szerzett, két A4-es oldalnyi infó arról, mi volt hetekkel ezelőtt az olaszoknál) teljes apokaliptikus hangulatban szálltam fel a villamosra, írtam Barbinak meg a *GLUGGY*-ba, olvastam vissza a germanisztikás csoportot, kerestem egy emailt vagy egy megbízható hírforrást és döntöttem el, hogy megyek még azért a boltba.
Lehet csak én éreztem, de mintha a levegő tele lett volna feszültséggel. A kisboltban is bemondták, hogy alkoholos kézfertőtlenítő jött, a kasszánál lehet kérni, én azonban még azt is meggondoltam, hogy egy vagy két csomag betétet vegyek épp. Végül egyet vettem, nem kell olyan sok. Nem fogok pánikolva boltokat fosztogatni.
A kisbolt és egy gyors Penny után felmentem a szobámba a koliban, Eliszon szinte 10 perc után jött kiakladva, hogy "Hallod, olvastad? Ez most mi? Hát én ezt nem hiszem el..." Próbáltuk egymást és magunkat nyugtatni, folyamatosan a neten lógtunk, írtam Nyumnak, aki MKE-s, és Heninek is, aki Egerben tanul, hogy ott mi van... Eliszon visszament a saját szobájában, majd mikor nyomasztóvá vált az egyedüllét és a bizonytalanság, megkértem, hogy jöjjön vissza.
Yume megkapta viszonylag hamar az emailt, Heniéknek meg kolis gyűlést is szerveztek, úgy tűnt, csak a Debreceni Egyetem hallgatóit és dolgozóit hagyták ki az információáradatból, amit szerintem akkor este mindenki tapasztalt. Idegörlő órák, egymással szemben ültünk és felváltva káromkodtunk és mutattunk kiszivárgott pletykákat, más egyetemeken tanuló ismerősöktől érkező híreket, kínunkban meg már mémeket is. Fél 11 körül a rektor végre valahára elküldött egy p*csahosszú emailt arról, amit eddig is sejtettünk: egyetem bezár, kolisok haza, tavaszi szünet, aztán online órák, de hogy nálunk hogy, mikor az órák 80%-a gyakorlat, az jó kérdés. Jó, akkor hát mi sem maradunk ki a jóból, gyors zuhany után On My Block nézés.
Egyszer csak a csoportban írják, hogy a grammtanár meg akarja íratni a csütörtök 8-as csoportjával a ZH-t. Eliszon ismét síkidegen jött, hogy hallod ez már megint mi. Ez most komolyan mit gondol. Na mindegy, akkor megyek és átnézem...
Reggel hatkor úgy pattant ki a szemem, hogy rögtön bevillantak a tegnap eseményei és te jó ég, ez most megtörtént? Barbi kisvártatva visszajött, otthon intézett ügyeket, most meg bejött a HAK-hoz és összeszed pár cuccot, ami otthonra kell, bár fogalmunk sincs, meddig, mikorra, hogy pakoljunk, mit hagyjunk itt. Minden olyan hirtelen jött.
Eliszon fél tíz körül gúnyos grimasszal az arcán jött a folyosón, hogy tele van az egyetem katonákkal meg minden és kérdezgetik az embereket, hogy mit keresnek itt. A tanár megijedt, nem akart semmi illegálisat csinálni, inkább nem írat ZH-t. Remek, megérte bemenni.
Hát, Barbi, ebből HAK sem lesz.
Anya fuvarral ötre értem jött, mert mondtam, hogy sok a cuccom. Ha már kocsival voltunk, hát benéztünk a Pennybe. Liszt sehol, egyetlen viharvert kilós kristálycukrot sikerült kimenteni.
Péntek. A nap már a végéhez közeledett, új a helyzet, még örültem is, hogy nem kell hallásértést gyakorolni órán, öcsém meg annak, hogy itt a hétvége. Aztán este nyolckor bejelntik, hogy az általános sulikat is bezárják hétfőtől. Rendben, már megszoktuk az új híreket, hogy minden percben változik a helyzet. Csak a tanárok jártak végig az eszemben, hogy azta, egy hétvégéje sincs, mielőtt kitörne az online oktatás, és akkor szervezze meg. Még az egyetemi oktatóknak is egy hét állt rendelkezésre...
Szombaton este írt egyik csoporttárs a messengeres csoportba, hogy a Campus kolit ki fogják üríteni, kiköltözés lesz, mindenki menjen a cuccáért... Éjfél után meg is jön az email a mi kolinktól is, amit a hvg.hu este 11-kor már megosztott. Vasárnap, hétfő és kedd a kiköltöztetés.
Újabb fuvarrendezés, beszólok Barbinak, hogy lesz hely nálunk, menjünk. Háromnegyed órányi pakolászás és szemétkivitel után szoba úgy néz ki, mint mikor beköltöztünk, Húsz perc alatt elbúcsúztunk Eliszontól, és ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy most a nyár eleji nagy "gyere, sírj a vállamon, majd szeptemberben találkozunk (khmm reméljük)" időszakot előrehoztuk március idusára. Mint amikor valami nagyon hirtelen ér véget és te csak kapkodod a fejed, hogy ez most komolyan megtörténik? És épp velem?
Mikor leadtuk a kulcsokat és a kolis kártyákat, mintha az egyik kezünket adtuk volna át a gondnoknak.
Azóta itthon szenvedek és vegetálok. Sokkal kevesebb szabadidőm van, mint rendes suliidőben: mivel otthon nem nagyon figyelek arra, hogy úgy keljek fel, hogy beérjek a reggel nyolcas Germán népek órámra, és csábító az udvar meg a terasz meg a könyveim meg a laptopom, ami nem a hatalmas kolis íróasztalomon, az örökös tanuló-, lolozó-, netflixező- és lyukasórában ebédlősarkom közepén hever, nem is nagyon tudom rávenni magam, hogy mint egy home office-ban dolgozó ember, pontban nyolckor megjelenjek a reggeli kávémmal a gép előtt és folytassam, ahol tegnap abbahagytam. Van olyan tantárgy, aminél hirtelen háromszorosára nőtt a követelmény, minden héten beadandó, stb. És tudom, bármire is foghatom, mégis muszáj lesz valami ilyesfajta magatartást folytatnom, mert valahogy vizsgázni is kell majd egy hónap múlva, vagy legalábbis valamit le kell adni, hogy értékeljenek a tanárok. Ó, és a szakdolgozati témát is le kellene adni, persze emailben...
Én eléggé csendes, introvertált emberke vagyok, akinek kb. minden nyara azzal telik, hogy gépezik, olvas, simsezik, lolozik, énekelget, filmezik és sorozatozik meg kitölti azt a bizonyos kívzt, hogy milyen kenyér lenne.
De ez már nekem is sok.
Nyáron legalább tudok találkozni néha a barátnőimmel egy-egy Motkó-féle keretein belül vagy átmegyek Lugosra vagy Nyume jön át... És ez most esélytelen, szóval igen. Sok. Mindenesetre tudok olyan emberről, aki sokkal jobban megsínyli. Például Other Heni, aki március 22-én szeretett volna férjhez menni...
Legalább rendbe raktam és aktualizáltam a polcom dekorációját, felkerültek az angliai dolgok (csokispapír, kajajegy, karszalag, HP-s jelly beans-es doboz).
Fogalmam sincs, mikor lesz vége és milyen hatással lesz ez a helyzet mindenre. De már néha úgy istenigazából a faszom is kivan, ha meglátok egy posztot vagy hírt a COVID-19-ről. Néha még akkor is, ha csak egy mém.
Aktuálisan hallgatott szám (már vagy századjára, miközben a bejegyzést írom, egyébként szerenádon énekeltük - annyira sajnálom azokat, akik idén mentek volna, és most nem tudnak...):
Én nem mondom, hogy sztéjhóm. Csak annyit, hogy okosba ne sztéjhóm. Nem azért szopok most meg eszem az ideget, hogy felelőtlenkedj. Meg mások se.
